Ahogyan az a WWDC-n a Platforms State of the Union videóban elhangzott, és korábban már említettük is: az idén ősszel érkező macOS Tahoe 26 lesz az utolsó macOS-főverzió az Intel processzoros Mac-ekre, és így a jövő nyáron bemutatásra kerülő macOS 27 már csak az Apple processzoros gépeket fogja támogatni. Ez teljes mértékben várható volt, hiszen a legfrissebb, Intel processzoros gépek idén már legalább 5 évesek: például a 13 hüvelykes MacBook Pro 2020-ban, a 16-os pedig 2019-ben jelent meg; és az Apple processzor-átállása is előrevetítette, hogy hamarosan teljesen megszűnik az Intel támogatása.

Ez pedig megadhatja a végső lökést a váltásra annak, aki eddig nem tette meg. Én személy szerint egy 2019-es, 16 hüvelykes, i9-es CTO MacBook Pro-ról váltottam egy 15-ös, M3-as MacBook Airre, amiben ráadásul csak fele annyi a RAM, és negyed annyi a tárhely. És nem bántam meg – de nézzük a tapasztalataimat részletesen.

Mi történik akkor, ha egy Mac-re nem érkezik több macOS-főverzió?

A támogatás megszűnése az elején általában nem jelent problémát, illetve biztonsági frissítések még ezután is érkezni fognak a meglévő rendszerünkre egy ideig, hiszen az Apple jelenleg még a macOS Sonoma és macOS Ventura esetén is ad ki ilyen frissítéseket.

Az első kényelmetlenség akkor fog adódni, ha egy új app már a gépünkön lévőnél újabb macOS-verziót igényel. Tehát ha jövő ősszel megjelenik majd a macOS 27, akkor az abban található egyes újdonságok kihasználása megkövetelheti a fejlesztőktől, hogy az alkalmazásuknak legalább macOS 27 legyen szükséges a futtatásához. Ilyen esetben az adott appot nem fogjuk tudni már letölteni sem. Mivel a macOS 27 már csak az Apple processzoros gépeken fut majd, így az Xcode-nak nem kell majd x86-os kódot sem fordítania binárisba, hanem elegendő lesz csak az ARM-et támogatnia, ami akkor szintén kizárja majd, hogy Intelen futni tudjon – és ugyanígy előállhat majd az a helyzet is, hogy adott appok már szintén csak az Apple processzorokon fognak futni.

A folyamat következő lépése pedig az lesz, amikor már biztonsági frissítések sem érkeznek már az adott macOS-verzióhoz – mint ami jelen esetben a macOS Venturánál régebbiek esetén van.

Mi lesz az OpenCore Legacy Patcherrel?

Jelenleg viszonylag “könnyű” a helyzet. A könnyű itt értelemszerűen relatív, de olyan értelemben mégis az, hogy az Apple még támogatja az Intel processzoros gépeket. Ennek köszönhetően a különböző korlátozások kiiktatásával és a függőségek biztosításával a legújabb rendszer futtatható egy olyan gépen is, amelyiket az Apple már évek óta nem támogat. Nyilván azért mindezt értelemszerű korlátokkal és nem ugyanazzal a teljesítménnyel kell érteni, mint azokon a Mac-eken, amelyek egyébként is támogatják a legújabb macOS-verziót.

Az Apple processzorra való átállás, és így az Intel támogatás teljes megszűnése egyben azt is jelenti, hogy az Apple teljes mértékben kigyomlálhatja a rendszerből az x86-os kódot, ami csökkenti majd a rendszer által elfoglalt tárhely méretét is – viszont egyúttal ellehetetleníti az OpenCore Legacy Patcher jelenlegi működését is, hiszen az nem képes az ARM-es kód Intelre fordításában, és erre nincs is szüksége.

Elképzelhető, hogy ahogyan az Apple biztosította a Rosetta 2-t arra, hogy az Apple processzoros gépek képesek legyenek Intelre írt kód futtatására, úgy ügyes fejlesztők létrehozhatják majd ennek fordítottját, de hogy ilyen lesz-e egyáltalán, és esetleg mikor, az jelenleg értelemszerűen kérdéses.

Miről váltottam, mire, miért – és miért csak most?

Miről váltottam?

A korábbi gépem egy 2019-es, 16 hüvelykes CTO MacBook Pro, amiben 2,3GHz-es, 8 magos Intel i9 processzor, Touch Bar, 4 darab ThunderBolt port, 16GB DDR4 2667MHz RAM, 1TB SSD, és AMD Radeon Pro 5500M 8GB dedikált PCIe grafikus “kártya” van.

Tovább lehetett volna “maxolni” a processzort 2,4GHz-es i9-re, de azt a 0,1GHz különbséget valahogy nem éreztem annyira indokoltnak (főleg nem annyiért, amennyit az Apple felszámolt volna érte), a 8GB VRAM-ot az alap 4GB helyett viszont igen. A sima RAM esetén a 16GB is megfelelő volt, azt 32 vagy 64GB-ra növelni feleslegesen emelte volna az így sem olcsó árat.

Mire váltottam?

Az új gép, ahogyan a cikk elején is már említésre került, egy 15 hüvelykes, M3 processzoros MacBook Air lett, ami több szempontból is visszalépésnek tűnhet, és ami miatt elég sokat gondolkoztam is rajta.

Mit vesztettem a váltással? Lássuk:

• kisebb kijelző: a korábbi 16 hüvelykes kijelző helyett csak 15,3 van,
• fele annyi memória: a korábbi 16GB RAM helyett csak 8GB van,
• negyed akkora tárhely: a korábbi 1TB SSD helyett csak 256GB van,
• kevesebb port: a korábbi 4 darab ThunderBolt port helyett csak 2 van,
• nincs Touch Bar: bár sokan nem szerették, én folyamatosan használtam,
• gyengébb hangzás: a hangszórók nem hozzák ugyanazt, mint a 16″ esetén.

A kisebb kijelző nem okozott akkora problémát, mert a 15,3″-on is el tudok férni, viszont a rendszeresen használt weboldalak esetén azért már látszik, hogy kevesebb dolog fér ki, mint a 16″-on: ami oldalak korábban rendesen kifértek, azoknál sok esetben már görgetni kell lefelé, hogy ugyanaddig jussak a tartalomban, mint ami a 16″-on a kijelző alján volt. Ennél kisebb kijelző ugyanakkor nekem már kicsi lenne, így sem a 14″-os MacBook Pro, sem a 13″-os MacBook Air nem volt opció.

A memória (RAM) mennyisége volt a legnagyobb aggályom az új géppel: tartottam attól, hogy a korábbi 16GB-ról problémás lesz a 8GB-ra visszalépni, de ugyanolyan használat mellett, ráadásul még a macOS Tahoe 26 fejlesztői bétájával sem sikerült még 70%-nál magasabbra emelni a memóriahasználatot, ami kellemesen meglepett.

A 256GB tárhelytől annyira nem vagyok elragadtatva, ugyanakkor ez most azt is megmutatta, hogy milyen sok, a mindennapokban valójában teljesen felesleges dolgot tároltam az 1TB-on, csak mert elfért. A legtöbb helyett nyilván a Fotók appban található fotók és videók foglalták el, ez a régi gépen bőven 200GB felett volt, mert egészen 2010-ig visszamenően az összes fotó és videó benne van. Ennél tehát visszaszoktam arra, amit régen is csináltam, hogy évente új fotókönyvtárat nyitok, amiben mindig csak az aktuális év fotói és videói vannak benne, a korábbi éveket pedig az otthoni NAS-on tárolom. Ugyanígy kigyomláltam a Letöltések és Dokumentumok mappák tartalmát, ezekben is csak a ténylegesen napi szinten használt dolgok vannak benne. Így bőven el tudok igazából férni a negyed akkora tárhelyen is.

A korábbi 4 darab helyett immár csak 2 ThunderBolt port önmagában ritkán probléma, főleg hogy ugye van még egy MagSafe 3 is, így a töltés nem vesz el lehetséges USB-C-t – viszont ha egy két USB-C-s csatlakozójú dockot akarok használni, akkor a MagSafe-kábelt már csattinthatom is le, mert útban van. Nekem egyébként a MagSafe is hiányzott, amikor annak idején a korábbi Touch Baros gépemre váltottam, így most jó újra MagSafe-ezni.

A Touch Bar hiánya számomra sajnos eléggé érezhető: rengetegszer fordul elő, hogy egy párbeszédablak, amin valami gombra kellene nyomni, valami másik ablak mögé kerül, például ha kép-a-képben fut egy videó a kijelző egyik sarkában a legnagyobb méretre széthúzva, akkor folyamatosan amögé dobja a macOS. Ezt a Touch Bar nagyon elegánsan megoldja ilyenkor, mert az adott opciókat ott rögtön el tudom érni, jelen esetben viszont el kell húznom onnan az adott párbeszédablakot vagy a videót, hogy rá tudjak kattintani a kívánt gombra.

Bár az új gép esetén a hangzás nem rossz, mert ugyanúgy hat hangszóróval rendelkezik, de valahogy mégsem ugyanaz: kevésbé teltebb a basszus, és kicsit kevésbé tűnik szélesnek a sztereó hangzás, mint a régin, de ezzel együtt tudok élni – maximum előveszem a régebbi gépet, ha valami miatt az a fajta a hangzás a fontos.

Miért váltottam?

Esetemben ennek két oka van. Az egyik, hogy a 2019-es gépemben mind a hat akkumulátorcella enyhén felpúposodott, és mivel már az AppleCare is lejárt a gépről, ez minden esetben fizetős javítás. Nyilván egy akkumulátorcsere ebben az esetben teljes topcase cserét is takar, tehát az akkumulátorral együtt kaptam volna egy új billentyűzetet a Touch Barral, trackpadet, hangszórókat, és ugye az ezeket tartalmazó alumínium topcase-t, mert az Apple ennél a modellnél nem cseréli külön csak az akkumulátort. Ez adott esetben egyébként még vonzó is lehet, hiszen az eredeti gépből ilyenkor csak az alaplap, a kijelző és a hátlap marad meg. Ennek viszont ára van: egy hivatalos szervizpartnernél, eredeti alkatrésszel nagyjából 140 000 Ft-tal lehet számolni, ha elfogadják akkumulátorcsere árban a javítást. A másik opció, ha egy utángyártott akkumulátorra cserélem ki saját magam, csak ott meg a minőség ugye kérdéses, viszont mivel magam csinálom, így alkatrész árban megvan a dolog, és az utángyártott egyúttal olcsóbb is. (Sajnos az Apple önkiszolgáló javítási oldalán 2021-es a legrégebbi, 16 hüvelykes gép, amihez egyáltalán lehetne rendelni alkatrészt.)

Így végül az utóbbi mellett döntöttem, tehát hogy egy utángyártott akkumulátorral megcsinálom magamnak. Na de akkor hogy lett ebből M3-as MacBook Air a végén? Nézzük a másik okot.

A váltás másik oka a cikk címében olvasható: ahogyan azt az Apple közölte, a macOS Tahoe 26 lesz az utolsó macOS-főverzió az Intel processzoros Mac-ekre, tehát most már nem igazán lehet sokáig húzni majd az Apple processzoros gépre való váltást. És itt volt szerencsém ahhoz a helyzethez, hogy egy kedves ismerősöm úgy döntött, hogy mivel a céges gépe mellett igazából nem is használja a múlt évben vásárolt M3-as MacBook Airjét, azt kifejezetten jutányos áron meg tudtam tőle vásárolni, így ezt a lehetőséget egyszerűen nem passzolhattam el.

Miért csak most váltottam?

Ez az, ami biztos sokakban felmerült, főleg azokban, akik már korábban váltottak az Intelről, és ugye nem bánták meg, mert már az M1 is keményen felkavarta annak idején az állóvizet. És sajnos pont ez volt az, ami a legnagyobb problémát okozta nekem: az M1 bemutatása, majd utána pláne a megjelenése durván leverte az Intel processzoros gépek árát a használt piacon, így jelentősebb összeggel kellett volna számolnom még akkor is, ha eladom a régi gépet. De az árkülönbség csak egy dolog.

A másik, hogy amikor az M1 megjelent, akkor először nem is volt belőle 16″, csak 13″, és ahogyan már fentebb említettem, számomra egyszerűen nem volt opció a 13″. Az első 16″-os modell ráadásul már az M1 Pro-val érkezett meg, 2021 októberében – bő 1 évvel a 13″-os M1-es modell után… Addigra pedig már annyit esett az Intel processzoros gépek ára a használt piacon, hogy a használati értéke magasabb volt, mint amennyiért el lehetett volna adni. (Közben ott volt még a covid időszaka is, ami szintén nem tett jót sokak pénztárcájának, így egyszerűen nem is volt anyagilag lehetőségem a váltásra.)

Megérte-e a váltás?

Fentebb már szóba került, hogy mik azok, amelyeket elvesztettem az M3-as MacBook Airre váltással, de most nézzük, mik azok, amiket nyertem.

GeekBench eredmények

Nézzük elsőként a nyers teljesítményt a GeekBench segítségével. (Itt megjegyezném, hogy ezek az értékek most a macOS Tahoe 26 bétájával készültek, így ezek még javulhatnak majd, ha a macOS Tahoe már nem lesz béta, de az eltérés a két gép között akkor is markáns marad.)

Processzor (CPU)

A régi gépem a 2,3GHz-es, 8 magos Intel i9 processzorral az alábbi eredményeket kapta:

Eközben az M3-as MacBook Air pedig ezeket hozta össze:

Ez single-core esetén több, mint a duplája az Intel eredményének, multi-core esetén pedig kicsit kevesebb, mint a duplája.

Grafikus processzor (GPU)

A régi gépem esetén a dedikált GPU egy AMD Radeon Pro 5500M 8GB VRAM-mal, ami az alábbi eredményt érte el:

Ugyanez az M3-mal így néz ki:

Ha azt vesszük alapul, hogy itt nincs a GPU-nak dedikált 8GB VRAM-ja, és hogy mindössze 10 mag hozta ezt össze, ez is meggyőzően magasabb érték, mint amit az AMD Radeon Pro 5500M 8GB produkált.

Ha az OpenCL-t nézzük, ott a régi gép az alábbit érte el:

Az M3 pedig ezt:

Bár itt kicsit kisebb az eltérés, mint a Metal esetén, de még mindig az M3 hozta a jobb értéket.

Persze a nyers számértékek önmagukban nem sokat jelentenek, de jól vázolja, hogy még egy sima M3 egy MacBook Airben is jobb teljesítményre képes, mint a pár évvel korábbi MacBook Pro az Intel és az AMD Radeon Pro 5500M 8GB. A különbség a használat közben mutatkozik meg igazán: míg az Intelen a macOS Tahoe 26 bétája azért sokszor akadozik, addig az M3-mal az egész gép sokkal fürgébb, és ugye ez a béta előrehaladásával az őszi megjelenésig még csak javulni fog.

Teljes csendben dolgozik

Mivel az M3-as MacBook Airben nincs aktív hűtés, így a gép teljesen hangtalan, és míg a régi gépem ezerrel fújt, amikor admin kollégával StarCraftoztunk, addig az új gép ugyanolyan beállításokkal csak kissé meleg – és közben teljesen csendben van.

Wi-Fi 6E támogatás

Az új gép a 802.11ax-et (Wi-Fi 6E) is támogatja, ami a “jövőállóság” szempontjából pozitív, mert a régi gép ezt nem tudja, csak 802.11ac-t (Wi-Fi 5). Ezzel kapcsolatban én egyébként nem vettem észre egyelőre jelentős sebességnövekedést, mert a Synology RT6600ax routerem még 802.11ac-n is elég jó sávszélességet ad a régi géppel.

Összegezve

Ezek alapján egyáltalán nem bántam meg a váltást, és bár hiányzik a Touch Bar, illetve kevesebb helyen kell elférnem, nem futottam bele olyasmibe, ami miatt a napi használatban a régi géphez kellene nyúlnom, és még a 8GB RAM-ot sem sikerült ugyanolyan használat mellett elfogyasztani. Ettől függetlenül meg fogom tartani a régi gépet is, és kap egy új akkumulátort, de az új gépre átköltözés óta egyértelműen az új az, amit most már folyamatosan használok.

Te átváltottál már Apple processzorra, vagy még kitartasz az Intel mellett?

Ez a cikk A macOS Tahoe 26 lesz az utolsó macOS-főverzió az Intel processzoros Mac-ekre – ezért váltottam most egy M3-as MacBook Airre itt jelent meg először Szifon.com.